hétfő, szeptember 26, 2022
spot_img
KezdőlapÉletmódTúlélni a veszteséget...

Túlélni a veszteséget…

Erőforrások gyász és halál témakörben objektíven és szubjektíven

Halálra várva
Szemek áttetsző üvegként tiszta tükre
semmibe mered; már nincs kimerülve!
A valót elhagyja, nem lát, csak véltet:
azt, hogy elhagyja a gyarló földi létet.

A levegő gyorsabban szökik tova
kapkodón, fuldoklón ragaszkodna,
hisz lassan elkopik az összes erő,
s nem marad már… elfogy a levegő!

Elmúlik a test, ami tompa, nehéz,
nem mozdul többé a láb és a kéz.
A lélek az mi elhagy most, tovaszáll…
elérkezett hát érted is a várt halál!

De hinni kell, mert hinni jó azért,
hogy életünk itt véget még sem ért,
innét a távozás csak köztes állapot,
s ez után felülről bámuljuk a napot!

A gyászról röviden

A halál az élet szerves része, de sokan úgy élik le az életüket, hogy ennek a végességét tudatosan vagy tudattalanul is távol tartja érzelmileg maguktól, a szembesülés olykor elkerülhetetlen. Elsősorban egy közeli szeretet személy halálánál szembesül a család a halál fogalmával, érzelmi töltetével, nehézségeivel és ennek a folyamatnak a feldolgozásával.


Hogy a gyászfolyamat mikor és miként, hogyan zajlódik le, az nagyon sok tényezőtől függ, sok dolog befolyásolja. Így az, hogy aki átéli milyen belső erőforrásokkal rendelkezik, hogyan értelmezi a veszteséget, a halált, mint fogalmat és van-e olyan külső kapaszkodó, támasz, rendszer vagy hit, ami ezen a folyamaton át tudja segíteni. Hogy mi számít még? Olyan külső tényezők, mint az elhunythoz kötődő érzések, a halál vagy haldoklás lezajlásának milyensége, illetve érdekesmód számít a kor is gyászoló és gyászolt tekintetében. Egy tény azonban bizonyos, hogy a gyászunk bár minden esetben különböző, de felnőttfejjel egészséges esetben egy jellegzetes mintát követ.

A gyász első szakasza a bénultság állapota, egy kezdeti sokkhatás, ami gyakran az értetlenséggel is társulhat független attól, hogy váratlan vagy kiszámítható volt a haláleset. Nyilván ez a szakasz rövidebb azok esetében, akik felkészültek a várható tényre, de a halál véglegessége még ilyen esetben is nehezen elfogadható.
A második szakasz egy viszonylag hosszú, érzelmileg megterhelő időszak, amit a szakirodalom pszichés fájdalomként ír le, ahol gyakorta előforduló érzelmek a düh, a bűntudat, a kétségbeesés, az elhunythoz kötődő emlékek túlzott lelki töltet kapnak. A mentálisan erősen hullámzó időszakot megbontja az idő gyógyító ereje, amiben a hiányt, a vágyódást, a fájdalmat megbontja az elfogadás, az ösztönös remény, hogy jó helyre került szerettünk, illetve a saját élethez való alkalmazkodás folyamata, ami a túlélésben nagy szerepet játszik. Ez pedig a gyász lezárásban nagy szerepet játszik, hiszen egyfajta internalizáció történik, a saját belső világkép részévé válnak az elhunythoz tartozó emlékek, gondolatok, szokások.

Mikor van szükség a segítségre? Egy komplikált gyász esetén, ahol a folyamat megakad, a gyászoló nem tud vagy nem akar továbblépni, de ennek egységes kritériumai nincsenek. Abban az esetben azonosíthatuk be az abnormális, patológiás gyászfolyamatot, amikor a gyászreakció elmarad vagy elhúzódik, vagy beleragad a második szakasz pszichés fájdalmába a gyászoló, illetve a gyász kapcsán pszichés vagy fizikai (testi, egészségügyi) elváltozások lépnek fel. A komplikált gyászt különböző csoportokban vizsgálták kutatók és ennek aránya 10-25 százalék közé esik, ezért figyelmet igényel egy haláleset kapcsán a rokoni kör gyásza, hiszen vannak olyan személyek, akiknek szüksége van támogatásra a feldolgozáshoz.

Kihez fordulhatunk? Egészséges gyász esetén is sokszor jól esik kimondani a családnak vagy akár egy kívülállónak a bennünk zajló érzéseket, ebben támaszt nyújthat egy mentálhigiénés szakember, gyásztanácsadó szakember. Komplikált gyász esetén azonban a klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta tud az elakadásokban segítséget nyújtani.
Merjünk segítséget kérni, mert egyedül minden teher nehéz!

A búcsú

Magányos burok veszi körül a haldoklót.
Vészterhes némaság, várakozás és kétségbeejtő tehetetlenség járja át a családot. Eljutni eddig a pontig sok küzdelemmel járt és az emlékezés már könnyeket csal a szemekbe…pedig még nem ment el, itt van. A levegőt megtölti a sűrűsödő zihálás és a mozdulatlanság. Riadt tekintetek fürkészik az arcot, az emelkedő-süllyedő mellkast. A fiú fogja az egykor erős és dolgos, de ma erőtlen, hideg kezet. Vajon meddig tart még?
Gondolatok, néhány halk szóban emlékfoszlányok…


– Emlékszetek még? Amikor a mama… – motyogja kisebbik unokája, Liza – felmászott a fára és apu te vetted észre, hogy fűrészeli az ágat…mit is mondott? Aggatott neki?
A férfi lassú, szomorkás mosolyra húzza száját. Anyja mindig is kitartó, makacs jelem volt, még nyolcvanon felül se volt neki lehetetlen, mindent véghez vitt, ami a fejében megfordult. Sorban gördültek elé a gondolatok és édesanyja sápadt, beesett, szürke arcát bámulva valami egész más látvány tárult elé, az emlékek birodalmából szökött ide, hogy a gyászos perceket könnyítse: egy barna, kecsesen apró, gyönyörű asszonyt látott, aki a konyhában serénykedett, aki mosolygott rá és öccseit oly hévvel ápolta, mint ahogy csak egy anya tehette, szívvel-lélekkel. Csodálatos volt és kemény, néha nagyon nehéz volt vele, de most mégis vágyott arra, hogy hisztérikus kirohanásaival semmisé tegye, ezt a kegyetlen helyzetet.

Nem akarta még elengedni, hisz egyetlen volt, aki a múltbéli családjából maradt. Öccsei betegen születtek, így mindkettőt eltemették tizennyolc éves koruk előtt. Akkor ő maradt egyedül az anyjának a gyermekek közül. A nagyszüleit sose ismerhette meg, mert anyai részről a családot elhurcolták és valamelyik láger közös temetőjében végezték be sorsukat, apja szüleiről pedig semmit se tudott, csak annyit, hogy a háború sok családot szakítottak szét… Apja hetven évesen halt meg és akkor megharagudott az anyjára, mert szegény öreget mennyit szekálta…

Egy mély lélegzett riasztja kóválygó gondolataiból, hirtelen idegességgel figyeli újra anyja csonttá aszott törékeny testét a fehér párnán, a halovány sárga falak közt, a csendben. Akadozik a lélegzet. A meddig tart még, ugye nem szenved kimondatlan kérdése lebeg a szobában.
– Kimegyünk egy kicsit, szólj, ha…- suttogja fülébe felesége.

Némán biccent deresedő fejével asszonya felé, jelezve mennyetek csak, úgy sem tehetünk semmit.
Gondolatai újra a múlton járnak. Eszébe jutott, hogy anyja haragudott, mikor megházasodott. Szerelemből vette feleségül Annát, de fájt neki az ellenségeskedés a két nő között. Negyven év, ennyit éltek egymás mellett, szomszédságban és ennyi idő is kevés volt ahhoz, hogy megbocsátást nyerjen a bűnéért…most mégis könnyek gyűltek szeme sarkán. Bánta a múltat, hogy már annyi mindent nem tud elmondani neki, hogy anyja most itt hagyja és szívében dúló érzelmeket már soha nem mondhatja el…
Végigsimított a kilencvenegy év minden pillanatát megélt arcon, erősen és utoljára még megmarkolta a csontos kezet…suttogva búcsúzott…
– Édesanyám szeretlek, bocsáss meg…
Újabb nagy levegő, majd némaság. A pillanatok elszöktek, a ráncok kisimultak, az arcon nyugalom, vége van…

Haldokló panasza

Kérlek ne most, még adj időt,
adj még egy cseppnyi kis erőt,
tiszta tudatot, szép emléket,
múló óráimnak percnyi éket.

Testem kettétörte a sors akarata,
már nincs bennem az élet panasza,
csak búcsúzok, s végleg elmegyek,
helyet itt már nem kapok köztetek,

de fáj a távozás, testem még remeg,
félek itt hagyni az egész életet!
Megszokás csupán vagy reménykedés?
Kevés az időm, jaj de nagyon kevés!

Most mondanám mit sose mondtam,
megtenném mit lelkem óhajt,
bocsátanám a múltak vétkét,
s bűneimért bocsánatot kérnék,

de a nyelvem már nem pereg,
s már nem számolom a perceket.
Lelkem kiszakad, mint néma rab
igából szabadulva, magamra hagy!

Már nincs remény az életre,
az Úristen magához kéretett!
Nincs több panasz. Szótlan megyek.
S magammal viszem a létemet…

-Szabadi Lívia-

-Hírdetés -

Friss cikkeink