Menedék volt az üldözöttnek …

„Nagyon jó emlékeim vannak Soltvadkertről hetven év után is!…”

Ifj. Káposzta Lajos cikke

A soltvadkerti holocaustra egy 2012 nyarán írt cikkemmel emlékezünk. Úgy gondoltam, mivel többen idéznek belőle jól-rosszul, inkább hozzuk le újra! Emlékszem, amikor az akkori kulturális-oktatási-sport stb. bizottsági ülésen elmondtam, kiket vezettem végig Soltvadkerten, az egyetlen kérdés az „és honnét tudsz te jiddisül?” volt. (Amúgy aki ismeri a középkori németet és tud oroszul, az ért jiddisül is. Vagy valami ilyesmi.)

A cikk 2012-ből:

Nyári meleg, kánikula. Szinte bemenekülnek az emberek a légkondicionált épületekbe. De akik felém jönnek, ők nem sietnek, hanem szépen komótosan ballagnak. Ausztrálok. Ott tán még melegebb van decemberben, mint itt júniusban. Ausztrálok, de az idős úr a kis csoport elején magyarul köszön és magyarul beszél, amikor ideérnek. És éppen ott beszéli ezt a nyelvet, ahol részben elsajátította: Soltvadkert központjában. Ők egy család: nagypapa, két fiú és unokák. A visszaemlékezés és a régi helyszínek újralátogatása a célja a kirándulásnak. A bácsi 1943 őszéről 1944 tavaszáig Soltvadkerten lakott. Azokban a hónapokban, amikor hazájában, Szlovákiában már halomra öldösték a rokonait és barátait.

Milan Bierenkrant zsidó. Mégpedig ortodox zsidó, a szlovákiai Homonnáról. 1929. november 4-én született ott és anyanyelve egy mára már tán ki is halt héber-német-szláv keveréknyelv, a jiddis. Magyarul valamennyire Pesten tanult meg, aztán Vadkerten folytatta. A koncentrációs táborban csupa magyar között volt, aztán Ausztráliában magyar, hajdúnánási felesége lett. Gyerekeivel, unokáival már angolul beszél. Vadkert központjában is ezt a három nyelvet használjuk. Felváltva, mikor ki szól kihez.

Sétálunk a Bierenkrant családdal a városközpontban. Csupa férfi. Több unoka filmez, fényképez: amit a papa mond, amire ő rámutat, amit a kérdéseire válaszolok, mind dokumentálásra kerül. Ez ugyanis az ő történelmük, amit az idős még elmond. Nevek, történetek és sorsok elevenednek meg. Olyanok, melyekről én is csak úgy hallottam, öregektől. Vagy még azoktól sem.

Eredetileg Szlovákiában laktunk, Homonnán — meséli az utcán sétálva. Aztán, 1941 körül, arra eszméltünk, hogy teljes jogfosztottságba kerültünk. Sokan akartak segíteni. Például a helyi evangélikus lelkész. Az egyház adott ki olyan igazolásokat, mellyel bizonyították a keresztséget, az evangélikus egyházhoz tartozást, még nálunk a faluban is. De a németek és a szlovák csendőrök széttépték ezeket a papírokat. Mi erre Pestre menekültünk. Javában zajlott a II. világháború, de a magyar állam nem adott ki a szlovákoknak. 1 évvel idősebb bátyámmal, Dáviddal toloncházba kerültünk, ahová a 14 éven aluli gyerekeket helyezték el. A ház Budapesten a Szabolcs utca 39-ben volt. Akinek volt rokona, ki tudta vinni őket onnan, és garantálta az államnak, hogy felvállalja a gondozási költségeket. Viszont nekem nem volt ilyen rokonom. Egyszer csak odajött egy Deutsch nevezetű soltvadkerti zsidó ember, és elvitt.

— Bizonyára valamilyen akció volt, melyben a hazai zsidóság felvállalta a menekültek gondozását.

1943 október-novemberében jöttem Soltvadkertre — meséli, miközben átmegyünk a városközponton. Akkor persze minden másképp nézett ki, és őszintén szólva, nem is találok fogódzót. Hol volt itt a zsinagóga?

— Itt, ahol most Kerényi Pista bácsi háza áll. Mellette pedig, a Filus ház helyén lakott Székely Ferenc; ez is zsidóház volt. 1956 után elköltözött a vadkerti zsidóság, és elbontották az épületeiket.

Soltvadkerti zsinagóga

Két épület volt, amire emlékszem: a zsinagóga és a mikve, azaz a rituális női fürdő. Két sakter volt a hitközségnél. Ők végezték az állatok vallási előírások szerinti vágását. Én Rosenfeld Sámuel sakternál laktam. A zsinagóga háta mögött volt a háza. Egyébként pedig nagyon jó emlékeim vannak Soltvadkertről, arról a fél évről, amíg itt éltem. Reggel mentünk a zsinagógába imádkozni, aztán pedig tanulni. A helyiekkel voltam egy tanórán: ők magyarul feleltek, én pedig jobb híján figyeltem.

— Sok gondja volt a nyelvvel?

Én jiddisül beszéltem. Ezt a vadkertiek nem nagyon értették, mert ők csak magyarul beszéltek. Aztán lassan megtanultam. Mi ortodox zsidók voltunk, mint a vadkertiek, de pajeszom nem volt, mint ahogy Vadkerten sem volt ez divat.

— Mire emlékszik még?

A Deutschnak, aki kihozott a toloncházból, volt itt 5 testvére, és minden nap másik zsidó házba mentünk enni. Hétfőn a Kritzler, kedden a Rubinstein (Deutsch apósa), szerdán az Ádler (ma Melbourne-ben élnek közülük), csütörtökön Deutsch testvére, pénteken a Friedmann, szombaton a Deutsch vasárnap pedig a Grosch család látott engem vendégül. De emlékszem, jártam a Szabolcsi nevű családnál is.

Közben benézünk a volt zsidó iskolába. Érdekes, Bierenkrant úr nem igazán emlékszik az épületre. Lehet, más volt a homlokzata annak idején… Majd szomorúbb témákra terelődik a szó: az elhurcolásra a kecskeméti gettóba, majd a megérkezésre az auschwitz-i lágerbe 1944 nyarán.

Egykori zsidó iskola Soltvadkerten

Auschwitzba érkezve Mengele válogatott minket. 14 éves Dávid bátyám azt mondta, hogy ő 17 éves, erre elküldték jobbra. Én 13 évesen ugyancsak 17-nek vallottam magam, erre engem is elküldtek jobbra. Aki balra ment, az már nem jött vissza sose. Mi pedig mentünk dolgozni. A napi étel egy szelet kenyér, egy kis vaj és egy csajka leves volt. Falusi gyerek lévén mezei munkára oszttattam be magam. Az jó munka volt, enni is adtak valamennyire. Utána Katowice mellett egy olajfinomítóban dolgoztam: a csöveket kellett szigetelnem. Minden nap tizenketten vonultunk ki, és egy német őr vigyázott ránk, aki bottal ütött minket, hogy többet dolgozzunk. Egyetlen egyszer volt, hogy egy Bécs melletti ember őrzött minket, az rendes volt. Azt mondta, hogy „fiúk, ha akartok, szökjetek meg, én nem nézek oda”. De hát hová szöktünk volna 14 évesen?

Zsidó gyerekek, Auschwitz túlélői, ápolóval egy szögesdrót-kerítés mögött, Lengyelország, 1945. február. Egy orosz fotós által készített fotó a tábor felszabadításáról szóló film készítése során. A gyerekeket az oroszok felnőtt foglyok ruházatával öltöztették fel. (Fotó: Galerie Bilderwelt / Getty Images)

— Hogyan élte meg a háború végét?

Bergen-Belsenben szabadultam fel. A németek pár nappal előtte már fehér szalaggal jártak, jelezve, hogy megadták magukat. A tábor őrzését magyarok vették át, akik sokkal rosszabbak voltak, mint a németek. A barátom például átment a konyhába lopni valamit, azt ott le is lőtték, pár nappal a háború vége előtt. Találkoztam soltvadkerti katonával is, de nem volt enyhülés. Azt mondtuk egymás közt: „a magyarok vallásosabbak, mint a pápa és németebbek mint a németek”. Még ekkor is bizonytani akartak.

A kultúrházba érve aztán befejeztük a történetet. A Bierenkrant család egyetlen holocaust túlélője, Milan a háború után Svédországon át utazott haza Szlovákiába, Homonnára. Itt csak 1950-ig maradt: a kommunizmusban nem volt mit keresnie egy fiatal vállalkozónak. Ausztráliába vándorolt ki, ahol autószerelő lett. Megismerkedett egy hajdúnánási lánnyal, akivel családot alapítottak ebben az országban. A sokadik hazájában.

Ausztráliában már nem beszéltem jiddisül — meséli. A családban használt nyelv a magyar mellett az angol volt. Autószerelőként a kuncsaftokkal angolul kellett beszélni, a gyerekek megint csak ezt a nyelvet hozták haza az iskolából. Ők már ausztrálok. A zsidó vallást tartják, ahogy tartják. Most eljöttek velem, hogy végigjárjuk az életem európai állomásait. Innen Hajdúnánás, Debrecen, Kassa és Homonna az útvonal.

— Ön minek vallja magát?

Ez érdekes. Én először magyar vagyok, és csak azután zsidó. Az egyik nemzetiség, a másik pedig vallás. És örülök, hogy találkoztam magával, Isten áldja!

Ifj. Káposzta Lajos

Zsinagóga Soltvadkert 1958