hétfő, augusztus 2, 2021
KezdőlapEgyéb kategória„Budapestet védtem”

„Budapestet védtem”

Ma 76 esztendeje, hogy a II. világháború egyik legvéresebb város-ostroma végett ért. A szovjet hadsereg és szövetségesei elfoglalták Budapestet az azt védő magyar és német csapatoktól. Nem sokan tudják, hogy városunk határában sokáig élt, illetve nem rég hunyt el egy öreg honvéd, aki annak idején ott esett fogságba. Rácz Mihály a Csábori Kétsoron lakott vejénél, Lengyel Jánoséknál. Eredetileg Szakmáron született és nőtt fel, és csak később, nyugdíjasként költözött ide. Élete apró emlékeit szorgosan őrizte, kezdve a térképektől és fényképektől egészen a kiváló dolgozó kitüntetésekig. Történetei leginkább a II. világháborús emlékekre voltunk kíváncsiak. Miközben mesélt, megmutatta a korabeli elöljáróit ábrázoló 1944-es háborús naptárt is. Csatay Lajos vezérezredes, honvédelmi miniszter és vitéz Szombathelyi Ferenc tábornok nézett ránk szigorúan, emberöltőnyi távolságból.

Az interjút 2009-ben Fecske Lászlóval együtt készítettük. Szóval a téma: a II. világháború:

— 1944-ben Biharpüspökin szolgáltam. Két hétig álltunk ott, vártuk a támadó oroszokat. Nem jöttek. Aztán amikor jöttek, akkor az olyan hirtelen történt, hogy még a főlésben lévő húst is ott kellett hagynunk. Nem volt egy jól szervezett egység a mienk, igyekeztünk megőrizni magunkat épségben a békeidőkre. Egyszer csak kiraktak minket Gödöllőre, a harcvonalba. Beittunk, és elindultunk sétálni. Holdvilág volt, jól lehetett látni. Na, gondoltuk, legalább látjuk, merre van az ellenség, és nem megyünk arra. Ahogy ott lopakodunk, hát, egyszer csak horkolást hallottunk. Erre aztán megfagyott bennem a gané: az oroszok ott voltak közvetlen közel, csak bealudtak. Fel volt állítva felénk a golyószóró. Na, azt megfogtuk, elhoztuk, de közben még aknatűzbe is keveredtünk. Aztán amikor másnap jelentettük az esetet, dr. Szabolcs Richárd parancsnok megmondta, hogy ezért ugyan járna nekünk plecsni, de a Magyar Királyi Hadügyminisztérium már kint van Sopronban és így nem érne ide. Hát, ennyit a vitézségről…

— Aztán bekerült a Budapestet védő seregtestbe…

1945 januárjában érezhetően szűkült az ostromgyűrű a főváros körül. Folyamatosan fogytak a védők: a végén már két hadosztályból csináltak egyet. Január 18-án a németek felrobbantották a Lánchidat, hogy ezzel is védjék a budai oldalt, ahol még tartották magukat. Szinte én mentem rajta végig utoljára. Februárra már csak a Vár és a Krisztina tér maradt a védők kezén. Mi az Országos Levéltár pincéjében védekeztünk. Sokat nem mondhatok a harcokról: én a törzsnél szolgáltam, és egy régi csendőrkarabély volt a fegyverem. Nem mentem vele sokra, mint ahogy a hadsereg se velem. Aztán 12-én, a vége előtt egy nappal fogságba estünk. A szovjetek 3000 embert gyűjtöttek össze a Krisztina téren. Ötösével kellett egymás mellett sorba állnunk, egy fiatal szerzsánt (őrmester) hajtott minket dobtáras géppisztollyal: „— Igyí!” (menj) — így nógatott minket. Egyszer csak látjuk ám, hogy egy csoportot külön szednek. Odaállították őket a falhoz és a szerzsánt egyszerűen legéppisztolyozta őket. Kiderült, hogy ezek olyan oroszok voltak, akik korábban német fogságba esve Budapest ostromakor bent voltak a városban és az ellenséget szolgálták pl. a konyhán vagy más hadifogoly munkával. Nem vicceltek a ruszkik!

— Ön úgy esett fogságba, ahogy egy klasszikus katonával ez történik: harc közben…

A kétéves fogság elég keserves volt, de amíg kivittek minket oda, az se volt egy kéjutazás. Na, de útközben azért voltak boldog pillanatok is: Foksányban (Focsani, Románia — K. L.) találkoztam egy volt katonatársammal: Kéncsuk hadapród őrmester ruszin származású volt és egy óvatlan pillanatban átállt a szovjet hadsereghez. Itt aztán hadifogoly-elosztó főhajakend lett belőle. Megismert, örültünk egymásnak, de ki ugye nem szabadíthatott onnan. Jóllakatott legalább szalonnával. Teljes tápértékű volt, mert rajta volt még a szőr is!

— Odakint hogy teltek a hetek-hónapok?

Lágerélet. Sütünk is, főzünk is, mégis néha éhen akartunk elpusztulni. Hát aztán elment az ember kajáért, persze dézsába. Hát volt 3500, 3000 német meg 500 magyar. De hát úgy elkoptunk, utoljára nem maradtunk 70-en. A kosztolás az úgy volt, be kellett adni az ablakon a dézsát, fel volt írva a deszkára, melyik brigád.

— Mi volt a munka?

Mi a társainkkal mezei munkára mentünk. Az, tudod, ami volt a szakmánk. Kaszáltunk, begyűjtöttünk. A somogyiak tudtak csinálni bikahomlokos kazalt. Jött a panyemaj. Óh panyemaj, csóválta a fejét, hogy milyen szép. Télen az erdőn dolgoztunk. A fát kényelmesen, 80-100 cm magasan kellett elvágni. Miután eldőlt a fa, akkor legallyaztuk, és hordtuk össze a rönköket. Úgy kellett felemelni, hogy „Hé rupp, hé rupp!”, a ruppra kellett mindig emelni. Aztán jöttek az Sz 100-ok, a hernyótalpasok. Azok ilyen vastag lánckötéllel összehúzatták. Úgy húzatták be a lágerbe. Volt egy nagy fűrésztelep, ott amilyenre akartak, olyant vágtak. No de hát aztán akkor jött az este, Első évben, ahogy

voltunk nappal, úgy voltunk éjszaka is. El voltunk ázva, reszkettünk, összebújtunk, mint a kismalacok.

— Merre volt lágerban?

Moszkvához 120 km-re Mozajt, egy gyűjtőláger. Annak a körzete volt Temroszka.

— Fürödni, tisztálkodni, hogy tudtak?

Úgy hívták a fürdőt, hogy „bánya”. Az úgy történt, le kellett vetkőzni meztelenre, és mondták, hogy mindenki jelölje meg a ruháját, azt akkor betették egy kemencébe. (a többiek helyeseltek) De nem fújták ki a parazsat, és volt, akinek úgy elégett a ruhája, hogy csak a gombok maradtak. Azok aztán mentek a „lazaretthoz”, hogy van-e még hullákról, ami lemaradt. Hát akkor lett annak is gúnyája. A tisztálkodás minden tizedik nap volt. Ha vasárnapra esett, akkor vasárnap volt, hát nem érdekes, hogy milyen napra esett.

És aztán telt-múlt az idő, akkor jött az úgy hívták, hogy kommandantúra. Lehetőleg arra a napra mindig szerveztek névsorolvasást, azaz számolták a népet. Úgy citeráztunk, mert hát fáztunk, mert nincs meg a létszám, nincs meg a létszám. Aztán akkor, mentek, sorba jártak mindent, mennyi hiányzik. Hát nem hiányzott senki se, csak az volt a céljuk, hogy nehogy bent legyünk az épületben. Hát kint ott reszkettünk, meg fáztunk.

— Szökések történtek?

Volt az is, hogy agyonlőttek egyet, aki elszökött. Az a másik lágerban történt, de odahozták a holttestet közszemlére, a lágerünk közepére. Nem bírtuk elkerülni, meg volt már feketedve, és aztán arra kellett nézni. Akaratunk ellenére.

Egy elítélt fogolynak sokkal jobb volt az élete, mert tudod, hogy lejár a három éved, és utána szabad madár vagy. De nem tudtad, mennyi van. Mi lesz, ha beteg vagy? Meg ha nem pótoltad valamivel azt a kis takarmányt, amit ott adtak, akkor pláne a bagósok, akkor kampó volt. Volt mindig, aki beszerezte a dohányt és az orvosnál vágták fel.

— Aztán elérkezett a hazajövetel ideje. Hogy élte meg?

Két év elteltével csak 70-en maradtunk az 500 magyarból. Volt egy vagány orosz kapitány, századosi rendfokozattal. „A jó munkás az, aki bír még dolgozni” — így vallották az oroszok, tehát a fele jött volna, a fele meg ott maradt volna. Az a százados erre azt mondta a parancsnoknak, hogy az egész menjen már akkor, mert a 70-et el kellett volna felezni. De akkor ne legyen ott inkább magyar! Így a németek maradtak.

Ifj. Káposzta Lajos

-Hírdetés -

Friss cikkeink