Beszélgetés soltvadkerti zenészekkel a régi időkről
Felvéve Soltvadkerten, Nagy Zoltán Hangszerboltjában 2020. januárjában.
És hogy miért?
Nekem életem nagy alakjai voltak a zenészek! A lakodalmak, a bálok és a házi rendezvények muzsikusai, akikre együtt énekelt és mulatott a vendégsereg. A mű ott, helyben keletkezett, a nép pedig ott, helyben befogadta, együtt élt vele.
Martin János
Soltvadkerten született 1944-ben. Még javában tartott a II. világháború. Aztán iskolába került, ahol hegedülni tanult Kiffer Imre tanítónál, majd a tűzoltó zenekarban Huff Miklósnál pozanon.
— Mikorra tegyük a vendéglátós működésed kezdetét?
Nehéz ezt pontosan megválaszolni: rég volt. Tegyük mondjuk 1966 tájékára! Mi főleg lagziztunk. A régi zenésztársak egy része már a temetőben pihen: Török Pál hegedű, Benyik János és István, Ács György harmonika, Haász Pali tambura, Font László harmonika, később Seregély Sándor és Lakatos János (dobosok).
— Én már a hetvenes évekre emlékszem: ez volt a zenekar előtt táncoló, rohangálós, tortába belenyaló, bácsiktól-néniktől érdekes meséket hallgató időszakom… No meg ami megmaradt, az a nótázás, de nem is akármilyen hangerővel!
A lagzikat főleg a tűzoltó szertárban tartották. Az ifjú párt az esküvő után az utcán fogadtuk a fehérvári indulóval. A fő ital a fröccs volt, a csaposi feladatokat Tóth János látta el. Ott volt lent a „dühöngő”, ahol Haász Pali órákon át nótáztatta a népet. Elmondható, hogy ő volt a legképzetlenebb zenész, de ő kereste közülünk a legtöbbet. Mindenkinek eljátszotta a nótáját, még a lelkésznek is kellett legyen nótája! Ez volt a rodázás: repült a „piros százas”!
— Naná, hogy volt a lelkésznek nótája! A „Káposzta káposzta…” mellett az „Esztike lány…” és „Nékem olyan asszony kell…”
Napkeltekor aztán hazakísértük a párt, a sarkokon megálltunk zenélni és inni. Aztán megérkezve a házhoz ment még a baromkodás, pl. szalonnasütés vasvillán.
— Ez volt a helyi folklór: megvoltak rá az emberek! Milyen nóták és énekek voltak a menők a lagziban?
A magyarnóták, a csárdások és a keringők mellett nagy lökést jelentettek a műfajnak az 1966-tól meginduló táncdalfesztiválok. Megjelentek a dalok kottái is, de addigra mi már játszottuk azokat hallás után. Itt naprakésznek kellett lenni!
— Hallás után?
Ahogy mondom: a hétvégén lement a tévében, aztán a rádióban is adták: mi leírtuk és hallás után kis gyakorlás után eljátszottuk… Na de hát pont neked ne kelljen mondanom!
Aztán megjelent a DISCO, ami elvonzotta a fiatalokat. A zenekarokra elmondható volt, hogy ha nem tudtál úgy megszólalni, kiestél a rostán. Aztán lassan megváltozott a közízlés. A nótás lelkű embereket pedig szépen kikísértük a temetőbe.
— Azért a Martin Zenekar elég sokáig játszott!
Valóban: 1983-ban csatlakozott a zenekarhoz a fiam, Lackó és évtizedekig zenéltünk együtt. Ez nem minden apának adatik meg! Ami vele jött, az a programozható szinti és ének. Aztán leálltunk. Nehéz ám úgy dolgozni, hogy minden hétvégén éjszakáznod kell! Jelenleg maradnak a nyugdíjas klubok, no meg néha egy-egy örömzenélés.
— Felnőtt egy generáció, aki a „Csendes éj”-t csak veletek tudja elképzelni!
Hosszú ideig, mintegy 12 éven át ment a karácsony esti zenélés (2004-től), melyek után mindig sok telefont és köszönetnyilvánítást kaptunk. Aztán 2018-ban karácsony este már a református templomban, bent énekeltem.
— Martin János generációk lelkében maradt meg. Viszont mindenki más nótákra emlékszik tőle…
Sok mindent eljátszottunk, de az én igazi műfajom a szép magyarnóta, ami szívből jön! Néhány éve pedig a református templomban találom meg a legszebb énekeket, kántorunk orgonakíséretével.
Káposzta Lajos
