péntek, szeptember 24, 2021

Újra Afrika

Tegnap délelőtt ránéztem a facebookon az ismerőseim történeteire. Látom, hogy Kévés Andor fotós barátom megint Afrikában tengeti napjait. Gondoltam, hogy ne legyen teljes a boldogsága, felhívom.

Seychelle-szigetek

Jó egy órát beszélgettünk.  Elmeséltem, hogy most a csodálatos Seychelle-szigeteken piheni ki a repülőút fáradalmait. Délután a tengerparton szunyókált és egy gyors, meleg nyári zápor ébresztette fel…   átadtam neki a ti üdvözleteteket is … 🙂 😉

Azért megnyugtatott, hogy ott sem fenékig tejfel az élet, holnaptól egy kisebb szigeten indul a munka, egy esküvőt fog fotózni, de többet egyelőre nem is szeretne ezzel kapcsolatban beszélni, mert a megrendelői nem szeretnének nagy nyilvánosságot kapni. – Ez érthető is, nem mindenki akar facebook sztár lenni.  De ha már beszélgettünk, elárulta, hogy nem ez az utolsó útja idén az Afrikai kontinensre, ha minden jól alakul, akkor egy Marokkói esküvői fotózás még lesz néhány hónap múlva. Megkértem meséljen a Budapest-Bamako élményeiről, valahogy úgy, ahogyan eddig másnak nem.

Nem versenycsapatként indultunk útra. Egy baráti társaság kért fel, hogy menjek velük, legyek az alkalmi navigátoruk és ha már ott vagyok és véletlenül van nálam fotósfelszerelés, akkor fotózzam az útjukat. A srácok Ausztriában vettek egy használt terepjárót, az ilyenkor szokásos minimális szervízt kapta meg még az autó, olajcsere, fékbetétek, szűrők… de semmi komoly felkészítés, vagy nagyobb műhelymunkával nem készültek. Csak mindenki becsomagolt és kalandra fel!  – Egy kicsit azért irigylem az optimizmusotokat és még jobban a szerencséteket!
– Szerencse!?  – Na igen, arra már az első 3000 kilométeres etap után nagy szükségünk volt. – Nevetett Andor.  Franciaországba érve hallottunk valami furcsa hangot a hátsó tengely felől.  Kerestünk egy műhelyt, ahol a hétvégén is hajlandók fogadni minket, már ez sem volt egyszerű feladat…

A francia szerelő végig nézett mindent az autó alatt, meghallgatta a kopogó hangot, sokáig piszmogott a géppel… majd közölte, hogy féltengely csere lesz a vége. De csak a jövőhét végére készül ez az autó. – Mondanom sem kell, hogy nekünk egész más terveink voltak a hétre, nem szerettünk volna napokat állni és a futam után kullogni.  Ekkor jutott eszébe a szerelőnek, hogy neki van egy bontott féltengelye, ami a mi autónkhoz jó lehet. Nem új, de használható az alkatrész. Meg is egyeztünk az árban, de az alkatrész cseréjét nem vállalta. Újabb hosszú telefonálgatás kezdődött. Szerelőink egy másik autóval jöttek mögöttünk, csak egy műhelyt kellett találnunk, ahol a hétvégén a magyar fiúk kicserélhetik az alkatrészt. Nagy nehezen találtunk is egy műhelyt, amit bérbe vehettünk volna…  De miután megérkeztek a mi szerelőink… körbejárták a kocsit, megnézték a kerekeket, csodálkozva néztek ránk. Féltengely csere? – Mi lenne, ha inkább meghúznátok a kerékanyákat?

Mondanom sem kell, hogy hatalmas kő esett le a szívünkről. Visszavittük a féltengelyt az előző műhelyhez, ott már nem volt senki, ezért felakasztottuk egy szatyorban a kapura.  – Nem fogod elhinni! Két nap múlva telefonált a francia szerelő, hogy visszautalja a 300 Euro vételárat!

De ez még csak az út eleje volt… gyakorlatilag itt kezdődtek a kalandok.

Afrika

Afrika egy nagyon érdekes kontinens, mi Magyarok nem sokat tudunk róla. Egy hatalmas politikai, vallási és egyben nemzeti katlan. Megtalálhatók itt „Európai” települések- városok, nem ritkák a katonai puccsok, a vallásháborúk sem, és szinte mindent átsző a korrupció. Spanyolországból hajóztunk át Ceutába, ami egy Spanyol autonóm város Afrika észak keleti csücskén.  Innen Marokkóba tartottunk, ahol szigorú vámellenőrzésen estünk át. Tudni kell, hogy náluk egy drón, haditechnikai eszköznek számít. Sem birtokolni, sem az országba bevinni nem lehet. Egy kicsit feszült voltam, tudván, hogy a csomagjaink között, szétszedve ugyan, de ott van a drónom.
A hatalmastermetű vámos miden csomagot végig tapogatott, mindent megkérdezett… ez mi? Abban mi van? Ezek micsodák?  A végén rácsapott egy csomagra és ebben?   Elkerekedtek a szemeim, hideg futkározott a hátamon, mert megláttam, hogy fehér por folyik a csomagból. Arra gondoltam, hogy most végünk. Félreállít, kipakolnak mindent, elviszik a fehér port bevizsgáltatni, mi pedig valami nyomorúságos Marokkói börtönben végezzük.  – A vámos kérdőn nézett rám.  Protein (fehérje), nyögtem ki. De tudtam, hogy nem voltam valami meggyőző.  A vámos nem szólt egy szót sem. Hátralépett, majd intett, hogy mehetünk.  Hatalmas kő esett le a szívemről.

Marokkóra az Atlaszt átszelő hegyi utak, nehéz terep volt jellemző.  Zagorában és Erg Chigagában betekintést kaphattunk az igazi Tuaregek életébe.   Marokkó nyugati határánál nagyon olcsó az üzemanyag, alacsonyak az adók, így próbálják megtartani a munkaerőt, kisebb-nagyobb sikerrel.

Tuareg


Ezután Szenegál, majd Mauritánia, itt már iszonyatos a szegénység. Egyik versenyzőtől elrabolták a pénztárcáját fényes nappal. Egy quaddal elrobogtak mellette és kitépték a zsebéből.
Az árusok ötszörös árat mondanak, bármit is kérsz, alkudni kötelező, vagy kegyetlenül lehúznak.
Mauritániában sportot űztünk a cserekereskedelemből, itt mindent cserélnek – szinte bármire. Néhány reklámöngyújtót cseréltem óriási narancsokra, de akkorákra, mint nálunk egy kisebb dinnye!
Vagy például a szállodában egy emberrel lemosattuk az autót. – Egy olyan országban, ahol alig van víz! Nem fogod elhinni, egy kinyitható, vagy 20 éves számológépet adtam cserébe. Reggelre az autó kívül-belül ragyogott.   Mauritánia fővárosában a GPS bevitt egy éjszakai piacra, az árusok a portékáikkal elzárták az utat, szinte haladni sem tudtunk. Egy helyi fiatal srác ugrott elénk és az autó előtt haladva csinált nekünk utat.  Hatalmas élmény volt.  Az autókon nincs tükör, sokban még szélvédő se… félelmetes a szegénység.  Volt, hogy minden településtől távol, találkoztunk egy emberrel, aki a kecskéit legeltette a Szahara közepén. Szegény állatok, nem tudom mit ettek, mert mi egy fűszálat sem láttunk. 

Guineában elmentünk egy kis faluba, ami 30-40 kilométerre volt a „főúttól” – azért idézőjel, mert ott a főutak nagyjából olyanok, mint nálunk az alföldön a legpocsékabb földutak. A falu nevezetessége egy csodás vízesés, amit szerettünk volna meglátogatni. Azonnal akadt is vagy tíz önjelölt idegenvezető, akik nem beszéltek angolul és persze magyarul sem, csak franciául, de nem olcsón vállalták volna, hogy eljönnek velünk a vízesésig, egy bökkenő volt csak, hogy a faluban egyetlen ösvény volt, és az egyenesen a vízeséshez vezetett.  – Volt olyan versenyző, aki felfogadta az ajánlkozó idegenvezetőt, mi jót mosolyogtunk rajta, hogy a csapat mögött kullogott a vízesésig, majd ott rámutatott a leömlő víztömegre.  Nekünk ez a fajta idegenvezetés nem ért meg egy petákot sem.

Itt mindennek értéke van…

A verseny idén Sierra Leone-ben ért véget, szerencsések voltunk, mert az alig felkészített terepjáró végig kitartott. Sikeresen befutottunk mi is a mezőnnyel.  – És mi lett az autóval?

Minden, ami megtörténhet, az itt meg is fog történni…

Eladtuk. Ott már kész ipar épült a versenyautók adásvételére, javítására, átépítésére.
A legjobb az volt, hogy egy kézzel írott papír volt az adásvételi, az autó okmányait nem is kérték el.
Ez itt Afrika, nem kell papír, mondták.  – Nyilván az autónk alkatrészei már 15 különböző helyi gépsárkányba kerültek beépítésre… 

BS Plastic ajándékok Afrikában
Mindenhol félig szétszedett autóroncsok…

Gyönyörű helyeken jártunk, rengeteg élménnyel lettünk gazdagabbak. Tanulságképp – egy gondoltat, ami többször is eszembe jutott az út során:

Ugyan, mi a fene gondunk van nekünk otthon!?


Panaszkodunk, hogy nincs munka, kevés a fizetés, drága az élelem, sok a számla, korrupt a politika, rossz az orvosi ellátás…
Lehet, hogy sok Európai ember átértékelné az életét, ha egyszer végig menne egy hasonló úton. Pedig mi még nem is a legrosszabb arcát láttuk a nyomornak.

..::B::..

Fotó: AndorKeves Photography

Az autónk…



-Hírdetés -

Friss cikkeink